Nem akarok helikopteranyu lenni!

montessori

Nem tudom ki hogy van vele, de én nagyon küzdök, hogy ne körözzek a gyerekem felett és kezdjek el “segíteni” neki, amikor még semmi szüksége nincs rá. Elolvastam sok-sok könyvet, tanulmányt, cikket a témában, tudom mik a saját szabályaim, mégis még mindig remegek érte néha, hogy kivegyem a gyerek kezéből a Lego-t, építőkockát, csomagolópapírt, ollót, bármit, hogy inkább megcsináljam helyette a dolgokat, mert úgy gyorsabb, jobb, akármilyenebb. Aztán visszafogom magam.




Remélem, akik a blogomat olvassák, nem unják meg soha, hogy állandóan a nagy kedvencemtől, Maria Montessoritól idézgetek. Az ő tanítási módszere számomra egyszerűen csodálatos. Ő mondta, hogy:

“Soha ne segíts a gyereknek egy olyan feladatban, amiről ő úgy érzi, hogy neki egyedül is sikerülne.”

Nem arról beszél itt, hogy minden feladattal mindig magára kell hagyni a gyereket, de amiben ő úgy érzi, hogy egyedül is győzedelmeskedhet és szerintünk sem veszélyes, azt jobb hagyni neki.




Miért is olyan fontos ez?

Szülői bizalom

Azzal, hogy már akkor segíteni akarunk mielőtt ő erre kifejezetten megkérne, azt az üzenetet közvetítjük felé, hogy nem bízunk benne. (Persze a veszélyes dolgokat el kell venni/meg kell akadályozni…mindig a biztonság az első! Azt hogy ki mit lát biztonságosnak, elég szubjektív, de ezt mindenkinek magának kell eldönteni.)
Erre van egy jó analógia: mikor a munkahelyén valaki próbál betanítani valakit egy új feladatra. Ha folyton megcsinálja valaki az új kolléga dolgát, akkor sokkal lassabban tanul bele az új munkakörébe, másrészt nagyon rossz érzés tud lenni, hogy az emberre nem merik rábízni azt, amiről azt gondolja, hogy már meg tudná csinálni. Pedig ez is elég gyakori.
A gyerekeknél azért okozhat ez még nagyobb sérülést, mert a szüleik bizalma hiányzik. Pont azoké az embereké, akiknek a szavára a legtöbbet adnak, akiket példaképként látnak maguk előtt.




Hibákon keresztül tanulás

Legközelebb már nem is biztos, hogy próbálkozik a nehezebb dolgokkal egyedül, hanem inkább egyből a szülei (vagy valaki más) segítségét kéri. Ez persze nem minden esetben hátrányos, de a sikeres emberek egyik tulajdonsága, hogy nem rettennek meg a hibázás gondolatától, hanem próbálkoznak, amíg el nem érik, amit szerettek volna. Az állandó beavatkozással ennek épp az ellenkezőjét taníthatjuk nekik.
Már régebben is írtam erről egy cikkben (katt), hogy az nagyon fontos, hogy megtanulják a gyerekek, hogy nem baj, ha hibáznak. Nagy feltalálók, sikeres start-upok alapítói is bevallották már, hogy rengeteg bukáson voltak keresztül, mire eljutottak a nagy találmányukig, de mindegyikükben az volt a közös, hogy nem adták fel. Tudom, hogy ez borzasztó közhelypuffogtatás, de egyszerűen nem lehet emellett elmenni. A babák még tudják ezt, hiszen rettenetesen sok esésen keresztül tanulnak meg járni biztonságosan. De egyikük sem adja fel. Olyan jó lenne, ha mindenki meg tudná ezt a szuper tulajdonságot őrizni később is. Persze ezt nem kizárólag a szülők befolyásolják, de legalább jó, ha otthon olyan környezetben van, ahol szabad hibázni…

Mi van akkor, ha a gyerek segítséget kér?

Ha segítséget kér, segítsünk. Ekkor szokott mindig eszembe jutni a másik nagy gyereknevelő kedvencem, Pikler Emmi szabálya: “Do less!”, azaz tégy minél kevesebbet. Mozdítsd előre a helyzetet éppen annyira, hogy a gyerek egyedül is be tudja fejezni a dolgot. Ha úgy látod, hogy egyedül is meg tudná csinálni, akkor bátoríthatod is, hogy próbálja meg! Nehéz megtalálni az egyensúlyt, de én úgy gondolom, hogy ha megpróbáljuk a tőlünk telhető legjobbat nyújtani az adott helyzetben, akkor már jó úton járunk.
Erre is egy nagyon egyszerű példa: ha a gyerekem megkér, hogy segítsek neki kinyitni az üveg kupakját, mert nem tudja, akkor nem kinyitom neki, hanem meglazítom annyira, hogy onnantól ő is ki tudja nyitni. Így meglesz az öröm, hogy ő nyitotta ki, érzi a bizalmamat is, de nem érzi azt sem, hogy magára hagytam volna, mikor segítséget kért.

Mi a helyzet, mikor nincs idő a gyerekre várni?

Nem kell mindig, minden helyzetben a legszuperebbnek lenni. Mindenkivel előfordul, hogy megcsúszik a reggeli készülődés és nincs idő megvárni, hogy a gyerek egyedül küzdje magára a ruhákat. Amikor tehetjük, hagyjunk ezekre időt, de nem kell elkeseredni, amikor becsúsznak ilyen helyzetek. Nem kell mindig tökéletes anyának lenni. Próbálkozzunk és ne keseredjünk el, ha hibázunk! (Van mit tanulnunk a totyogósainktól… :))

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.