A kíváncsiság halála tényleg az iskola?

kíváncsiság-iskola

“Csoda, hogy a kíváncsiság túléli az iskolarendszert.”
-Albert Einstein

A kíváncsiság, az érdeklődés fenntartása kellene, hogy legyen az egyik legfontosabb feladat az iskolák mindennapi életében. Persze ez elengedhetetlen ahhoz is, hogy a gyerekek számára az iskola és a tanulás ne szitokszó legyen, hanem egy teljesen természetes dolog. Hiszen minden gyerek kíváncsi…
Kíváncsiság nélkül nem lehet élvezetesen tanulni, ha pedig utálod csinálni, akkor hossz távon nem fogod, vagy megmérgez.




Fogadjátok szeretettel az én saját iskolatörténetemet. Ennél jobb példa nincs arra, ahogy egy tudásra szomjas gyerek eljut addig, hogy nem szeret iskolába járni.

Én nagyon szerettem iskolába járni…egy ideig. Mivel elég idős voltam (kb 11 éves), ezért emlékszem a fordulópontra, ahonnan már inkább gyűlöltem az egészet. Viszont még az utóbbi, nagyon rossz időszakra is óriási hatással voltak a korai évek. Mi történt?

Egy nagyon picike faluból származom, Bács-Kiskun megyében. Ebben a pici faluban egy iskola van csak, nem nagyon lehetett válogatni, hogy melyik suliba menjek majd. Viszont, ha valaki manapság egy pici faluban szeretne jó iskolába járni, akkor ahhoz kell óriási szerencse is: hogy legyen egy-két a tanításért élő ember, aki hajlandó a borzasztó körülmények ellenére is ottmaradni és ott tanítani. Nekem nagyon-nagyon nagy szerencsém volt. Alsó tagozatban a világ legjobb tanárait kaptam meg.




Az oviban még nem igazán tudtam, hogy mi is ez az iskola dolog. Nálunk otthon nem volt fejlesztés, a szüleim nem próbáltak előre megtanítani semmire, én legtöbbször a nagymamámék poros utcáján szaladgáltam kint a barátaimmal, mert a szüleim nagyon sokat dolgoztak. Annyit tudtam, hogy az iskolásoknak szép táskájuk, ceruzájaik és tolltartójuk van és azt én is nagyon szerettem volna, így hát nagyon vártam az iskolát.

Az első négy évem aztán nem is sikerült rosszul, sőt… A tanáraim nem is tanárok voltak, hanem olyan emberek, akik iszonyú érdekes dolgokat mutogattak nekem és mivel otthon még nem volt Internet és a könyvespolcon is csak pár darab ismeretterjesztő könyv állt, így elképesztő mód vártam, hogy mikor mehetek legközelebb oda, hogy a nénik és a bácsik megint olyan érdekeseket meséljenek nekünk.

Érdekes, de én úgy emlékszem, hogy még azok sem utáltak iskolába járni, akik nem voltak jó tanulók. Ők inkább iskola után hazajárni nem szerettek, ha fekete pontot vagy rossz jegyet szereztek. 🙂 De a tanító néni még az ő érdeklődésüket is felkeltette annyira, hogy nálunk nem buktak meg a tanulók, hanem valahogyan csak átevickéltek és még arra is emlékszem, hogy a tanító néni buzdította az egyik kislányt, hogy rajzoljon többet, mert ő abban jó.

Szóval felkeltették az érdeklődésemet. Imádtam mindent, ami az iskolával volt kapcsolatos. Még mesemondó versenyre is elmentem, ahol aztán általában borzalmasan szerepeltem, de még így sem ment el a kedvem az egésztől valahogy.




Aztán jött a törés. A környékben elindítottak egy 8 osztályos gimnáziumot és az összes jó tanuló felvételizett oda, én is. A mi osztályunkból fel is vettek mindenkit, aki jelentkezett, sőt a kis falunk diákjai vitték el a felvett tanulók listájának első 5 helyét. Mindenki nézett is, hogy vajon mi történik ott…Kriszta tanár néni történt…

Valószínűleg az otthoni iskolában sem lett volna utána jobb sorom, mert nem hallottam olyan jókat, fogalmam sincs. Viszont a gimnáziumban olyan követelmények elé állítottak minket 11 évesen, mint amilyen a 18 éveseket várta, ráadásul nem tudták úgy átadni nekem az anyagot, hogy érdekeljen. Persze volt kivétel. A matek tanárunkat imádtam és a nyelvtanulást is (még a latint is). De a többi órán úgy éreztem már, hogy ezek nekem nem érdekesek és egyszerűen nincs kedvem utánanézni már, hogy miről beszéltek. Várni pedig végképp nem vártam az órákat.

Ezt tetézte, hogy ingáztam minden nap. Reggel 6 előtt keltem, délután 4 körül értem haza és utána nem maradt másra időm, csak megcsinálni a rengeteg leckét, utána pedig fürdés, fekvés, alvás. Volt olyan, hogy sírva fakadtam, mikor megláttam, hogy a volt osztálytársaim kint bicikliznek az utcán és én nem mehetek.

Ekkor kezdődött, hogy reggelente fájt a hasam, a fejem, a hajam, a nem tudom mim, csak ne kelljen iskolába menni. De aztán persze kellett. Mikor nagyobb voltam, akkor lógtam nagyon sokszor. Pedig nem voltak rossz jegyeim. Mindig megtanultam kötelességtudatból annyit, amennyi kellett az 5-öshöz, de közben nem lelkesedést, hanem borzasztó unalmat és “az érdeklődés hiányát” éreztem.

Nem mondom, hogy nem köszönhettem dolgokat a giminek. Nem biztos, hogy ha otthon maradok, akkor lett volna utána olyan sok lehetőségem, mint így. De az biztos, hogy a tanulástól egy időre elvették a kedvemet. Sajnos ezt az egyetemen sem sikerült még visszaszerezni.

Amikor végre kikerültem az oktatási rendszerből, akkor jött e az idő, hogy felfedeztem magamban újra azt, amit 11 évesen elvesztettem, hogy imádok tanulni. Azóta nem győzök tanfolyamokra beiratkozni, sőt azt fontolgatom, hogy újra egyetemista leszek, immáron úgy, hogy nem a tanárokra, hanem a saját érdeklődéseimre koncentrálok. Dániában élek azóta, nagyon komolyan nekiláttam megtanulni a dán nyelvet is, mert ez is szuper érdekes nekem. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek is és a pár jó tanáromnak, hogy engedték, hogy kíváncsi gyerek legyek, mert úgy gondolom, hogy ez az ami felnőttkoromban is segít motivációt találni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.