Hogyan kezeljük a dackorszakot?

dackorszak

A gyerekeknél az éntudat megjelenésével szinte egy időben elkezdődik egy a szülők számára nagyon-nagyon megterhelő időszak: a dackorszak.
Sok szülő ekkor megijed, hogy valamit elrontott, félrenevelte a gyereket, ráadásul jönnek a jó indulatú “Hát ezt a gyereket jól elkényeztettétek” kéretlen kommentárok is a rokonoktól, ismerősöktől, barátoktól vagy a szomszéd nénitől, akárkitől…
De mi is az igazság? A szülői kudarcunk nyilvánul meg a gyermek hisztijeiben vagy valami más történik?

Kedves szülők! Semmi pánik! A dackorszak igazából azt jelzi, hogy egészséges a gyerek, minden a lehető legjobb úton halad! 🙂




Mi történik?

A kisgyerekek pici korukban óriási változásokon mennek keresztül. Megszületnek, forognak, elkezdenek járni, beszélni, egyre több mindent fel tudnak fedezni egyedül. Ott van bennük a velük született természetes kíváncsiság, ami néha a szülőket őrületbe kergeti, a gyerkőcnek viszont segít jobban megismerni a világot.
Ahhoz, hogy felfedező módba tudjanak kapcsolni, egyre többször és egyre jobban el kell szakadni anyától-apától.. Ez nagyon nagy megterhelés a picikék számára, hiszen még nem tudják, hogy mi a biztonságos és mi nem, hogy hol vannak a határok, az anyukák pedig – bár szeretnék, hogy önálló életre képes gyermeket neveljenek fel – féltik a gyermekeket és nagyon nehéz eldönteniük, hogy mikor van itt az ideje, hogy beavatkozzanak. Mindenki ideges picit, igaz? 🙂
Ezen kívül elkezd kialakulni a csupa nagybetűs ÉN.
Már nem egyes szám harmadik személyben beszélnek magukról és a “Jucikáé” helyett megjelenik az ‘enyém’ kifejezés is.
Mindent egyedül szeretnének csinálni. ‘ÉN húzom fel a nadrágomat’, ‘ÉN mosom meg a fogam egyedül!’, pedig esetleg még nem is tudják…

Próbálgatják, hogy hol vannak a határok és ezek a próbálgatások bizony sokszor elég idegőrlőek lehetnek.
Ha szeretnének valamit, akkor azt hihetetlen hisztik árán is szeretnék. Ha nem teljesül a földre dobják magukat vagy lecövekelnek és nem hajlandóak mozdulni, miközben óriási hangorkán kíséretében hihetetlen sok krokodilkönnyet hullatnak. De előfordulhat, hogy valamit kifejezetten ők szerettek volna és a megvalósuláskor hisztizve igyekeznek elkerülni az adott dolgot.
Például játszótéren:
Pistike: ‘Nem akarok ide jöööööönnniiii”
Anyuka:’De Pistike, te akartál csúszdázni. Már nem szeretnél?’
Pistike: ‘Neeeeem”
Anyuka: ‘Akkor menjünk haza?’
Pistike: ‘Nem akarok hazamenni!!!

Ragaszkodnak a szokásokhoz. Nem jó, ha nem anya nyitja ki a fürdő csapját, hanem apa. Azt anya szokta, az legyen most is így! Azért, hogy minden a szokásaiknak megfelelően történjen, irracionális óriás hisztiket is képesek alakítani.

Ezek így nagyon viccesen hangzanak, de valljuk be, amikor éppen az adott szituáció közepén vagyunk, akkor annyira mégsem őszinte a mosolyunk. 🙁




De miért csinálják mindezt?

Úgy kell elképzelni ezt az életkort, mintha felnőttként folyamatosan a komfortzónánkon kívüli dolgokat kellene csinálnunk. Ez annyira nagy frusztráció, hogy felnőtt korban sokan soha nem is vállalják be. Enélkül viszont nincs fejlődés, a gyerekek ezt ösztönösen tudják még, így elindulnak felfedezni az ismeretlent és természetesen nem tudják, hogy mit kezdjenek a kis szorongásaikkal, félelmeikkel, ezért változatos módszereket próbálnak ki a feszültség levezetésére.
Maga az anyától, szülőktől való függetlenedés is óriási frusztrációt jelent nekik és nem pontosan tudják, hogy ezt hogyan dolgozzák fel. Az anyától való távolodás miatt sokszor fordulhat elő, hogy a felfedezés örömének kedvéért fel kell áldozniuk a biztonságérzetüket, viszont azt még nem tudják, hogy az ezzel járó félelmekkel mit kezdjenek.

Nagyon fontos azt is tudni, hogy ők ekkor még nem tudják biztosan, hogy hol vannak a határaik, nehéz felmérniük, hogy mit szabad, mit nem és ezt valahogyan mindenképpen ki kell deríteniük.

Azt sem tudják még, hogy mi az, amit ők már meg tudnak csinálni egyedül és mire nem képesek még és amikor nem sikerül egy olyan feladat, amiről azt képzelték, hogy nekik már menni fog, a csalódást általában óriás hisztivel vezetik le.

Higgyétek el, ők nem minket akarnak bántani, kiborítani, sírba kergetni, mikor hisztizve üvöltik, hogy “NEEEEM”, hanem keresik a jó utat a feszültséglevezetéshez.




OK! De szülőként mit kezdjük ezzel az egésszel?

Világos határok

Következetesen tudassuk velük, hogy mi az amit szabad és mit nem. Az is frusztrációt jelent a kisgyereknek, ha nem tudja, hogy hol vannak a határok. Hogyan tudnák úgy biztonságban érezni magukat, ha a szülő néha kis dolgokon is kiakad és kiabál, míg máskor sokkal messzebbre is elmehetnek és semmi sem történik. Biztonságérzetet ad számukra, ha tudják, hogy mikor mire számíthatnak a szüleiktől. Ez óriási segítség a dackorszakban.

Feltétel nélküli szeretet

“Akiket a legnehezebb szeretni, azoknak kell leginkább a szeretet.”
-Dan Millman

A dackorszakkal járó feszültség a kisgyerekeknek is rossz érzés. Ekkor mindennél nagyobb szükségük van a szülők szeretetére és támogatására. Ha ekkor úgy érzik, hogy a szüleik elfordulnak tőlük, az tovább ronthat a helyzeten. Ez nem azt jelenti, hogy mindent rájuk lehet hagyni, hanem azt hogy úgy kell velük tudatni, hogy nem jó, amit csinálnak, hogy közben ne úgy érezzék, hogy az anyukájuk már nem is szereti őket.
Képzeljük el a következő szituációt: a főnökünk hangulatingadozása miatt nem tiszta, hogy mit várnak tőlünk a munkahelyünkön. Ettől természetesen idegesek leszünk, mert nem tudjuk, hogy melyik pillanatban kaphatjuk a következő fejmosást. Frusztráltak vagyunk és alig várjuk, hogy otthon a kedvesünknek kiöntsük a lelkünket és kicsit megkönnyebbüljünk, ehelyett ő nem szeretettel fogad bennünket, hanem mondjuk megver… Ugye mennyire rossz érzés? (Mondjuk a verés alapból is, de most valami sarkos példát szerettem volna, hogy jól érzékeltethessem a gyerekek helyzetét.) Nagyjából ugyanezt érezhetik a gyerekek, amikor a szüleik a dackorszakban tudatják velük, hogy ha ilyen rosszak, akkor nem is szeretik őket. Ez az üzenet mehet át egy-két pofonnal, vagy rossz szóval is. Szavakkal is mély sérüléseket tudunk előidézni!

Csak annyit segítsünk nekik, amennyi szükséges!

Az egyik vesszőparipám, a Montessori alapelv, miszerint “Soha ne segíts egy gyereknek egy olyan dologban, amiről úgy gondolja, hogy ő is meg tudja csinálni”. Ez a dackorszakban hatványozottan igaz. Ekkor nagyon sokszor fordul elő, hogy a gyerek olyan dologba kezd bele, ami nyilvánvalóan nem fog neki menni, de ő meg akarja mindenféleképpen próbálni. Ha nem veszélyes a dolog és van rá lehetőségünk, akkor engedjük neki, hogy csinálja. Általában ilyen például az öltözködés. Fel akarják venni egyedül a nadrágot, kis szoknyát, cipőt, de még nem megy. Rángatja magán a harisnyát, a nadrág egyik szárába dugja bele mindkét lábát, a body nyaka a a derekán van, a bugyija pedig a fején. Ha van rá időnk, akkor mindenképpen hagyjuk neki, hogy próbálkozzon. Ettől is fejlődik, illetve érzi, hogy a szülei bíznak benne.

Türelem!

A hiszti rohamoknál is próbáljunk higgadtak maradni, mert a dühös válasszal vagy kinevetéssel csak tovább gerjesztjük a gyerkőc felindultságát.
Tudom, hogy nagyon nehéz ekkor türelmesnek maradni. Szinte felrobban az ember, hogy már megint miért kell ezt csinálnia és személyes sértésnek is vesszük néha az őrjöngést, de amennyire csak lehet őrizzük meg a hidegvérünket. Így a gyerek felé is egy higgadt, problémát jól kezelő felnőtt mintáját tudjuk mutatni és tudja majd, hogy ebben a felnőttben megbízhat, ráadásul az esetleg erőszakos viselkedésünk miatt nem érzi majd úgy, hogy kevésbé szeretik őt. Nagyon furcsa, de ekkor a gyerekek mindennél jobban vágynak szeretetre.

Következetesség! Következetesség! Következetesség!

Bár ez szervesen kapcsolódik a világos határok meghúzásának témaköréhez, azért nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire fontos a következetesség.
Ha nyilvános helyen kezd hisztibe, azért ne vegyünk meg neki valamit, amit egyébként nem akartunk, hogy abbahagyja és ne kelljen a boltban az idegen nénik fejcsóválását és jóindulatú megjegyzéseit hallgatnunk. Ha nagyon zavar minket, ami történik, akkor fogjuk meg a gyereket és vigyük egy csendes helyre és öleljük meg (ha hagyja), amíg el nem múlik.
Próbáljuk meg nem beadni nekik a derekunkat, akkor sem, ha már számunkra kellemetlen a helyzet. Nem fogja tudni, hogy a jövőben hogyan viselkedhet, mit várhat el és mit nem, ha egyszer így, másszor úgy viselkedünk. Legyünk következetesek!

“Hogyan kezeljük a dackorszakot?” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Nagyon köszönöm ezt a fontos és élmény gazdag infót .
    Egy, két éves kislány apukája !
    Megint tanultam valamit!!!😉

  2. Milyen nehéz is hisztikor ‘csak’ megölelni…pedig az ölelés csodákra képes! És milyen nehéz azt megállni, hogy ‘agyon ne verd’, de nem lehetetlen 😊.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.