Határtalan szabadság a határok között, avagy hogyan segítsünk a gyereknek fegyelmezettebbnek lenni?

fegyelem-es-szabadsag

Eljön minden szülő életében a pillanat, amikor a gyerek nem egészen azt szeretné csinálni, amit a felnőtt szeretne. Ha máskor nem, akkor – egészséges esetben – a dackorszakban mindenképpen.

Nagyon sok féle módszert lehet látni az utcákon, boltokban, ki hogyan próbálkozik rábírni a rendetlenkedőt, hogy úgy viselkedjen, ahogy “kell”. Van, aki fenyegetőzik, van aki kiabál, van aki próbálja megbeszélni a gyerekkel a dolgot, van aki beadja a derekát.




Én kiolvastam a könyvesboltokban és a könyvtárakban található szakirodalmat, de valahogy konszenzust nem nagyon találtam, így kialakítottam a saját Vekerdy-Montessori-Pikler-Seligman technikáimat. Nem mondom, hogy az én gyerekem mindig angyal, sőt ő inkább az akaratosok közé tartozik (mondanom sem kell, volt honnan örökölni), de azt elmondhatom, hogy a következetesség és a “szabadság a korlátok között” elvem miatt legtöbbször kiegyensúlyozottan tudunk egymás mellett éldegélni. Persze előfordul nálunk is ez meg az…de igyekszem tartani magam azokhoz az elvekhez, amit fontosnak vallok.

Mik is ezek?

1. Tiszta határok
2. Határtalan szabadság a határokon belül




Hogyan húzzuk meg a határokat?

Nagyon nehéz következetesen ugyanazt követelni a gyerektől, de a gyerekek igénylik a tiszta határokat, ugyanis ekkor érzik magukat biztonságban. Ha az a szabály, hogy az asztalnál eszünk, akkor abból nem jó engedni, mert egy-egy kanapén, TV előtt vacsora után nem fogja érteni, amikor legközelebb ugyanez miatt veszekedsz vele. Nagyon nehéz, mert a felnőtteknek is vannak gyenge pillanataik, amikor legszívesebben hagyná a szabályokat… Legalábbis nekem sokszor erőt kell venni magamon.
A Montessori módszer szerint az életünk kezdetén van egy időszak, amikor a legjobban érzékenyek vagyunk arra, hogy “rendszert tanuljunk”, ebben az időszakban a legjobb a legkövetkezetesebbnek lenni a gyerekekkel, ugyanis így elősegíthetjük, hogy a gyerekben kifejlődjön egy belülről jövő fegyelem: amikor nem azért ül le az asztalhoz enni, mert az anyu ráparancsolt, hogy enni márpedig az asztalnál eszünk, hanem azért, mert ez szerinte is így jó.
(Hogy hogyan ismerhetitek fel ezt az időszakot, erről itt olvashattok: Érzékeny periódusok – A rendszer)
Azonban akkor sem kell kétségbe esni, ha lemaradtunk erről az időszakról, bár valóban minél később próbálunk valamilyen határt elfogadtatni a gyerekkel, annál nehezebb lesz.

Mit lehet tenni?

Következetesség! Következetesség! Következetesség!

Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Jobban fogja érezni magát tőle a gyerek, nagyobb lesz a biztonságérzete és kutatások azt is kimutatták, hogy a következetesebben nevelt gyerekek boldogabbak. Amíg nem voltam én is szülő, ez szuper egyszerűnek tűnt. Ma már inkább a szülőség egyik legnagyobb kihívásának tartom. Rám is igaz, hogy hihetetlenül jó szülőnek számítottam…amíg meg nem született a gyerekem.




Kommunikálj tisztán!

Nagyon szégyenlem, de nem is magamtól figyeltem fel rá, hogy alkudozok a kisfiammal. A férjem mutatott rá, hogy úgy beszélem meg a gyerekkel a konfliktusokat, mintha magam sem lennék biztos benne, hogy ami történni fog, annak úgy kell lennie. Például arra gondolok, hogy “Gyere, most mennünk kell már aludni, OK?”
Ez úgy hangzik, mintha hagynék neki választási lehetőséget, hogy azt mondja, hogy “Nem, nem OK. Én inkább még éjfélig itt építgetnék legoból egy daruskocsit.” Erre persze én mondhatom, hogy nem, de akkor miért kérdeztem, hogy OK-e?
Vagy másik példa, a “Nem igazán szeretném, hogy csokit vacsorázz!” Nem igazán? Ebből nyilván azt szűri le a gyerek, hogy nem vagyok én sem biztos a dolgomban és próbálkozhat.
Egyértelműen mondjuk el, hogy mit akarunk!

Figyelj a testbeszédedre!

Pamela Druckermann Nem harap a spenót könyvében van erről egy nagyon jó rész, miszerint az sem mindegy, hogy hogyan mondod azt, hogy “nem”. Ha a gyerek érzi rajtad, hogy az nem egy annyira komoly nem, akkor nem fog rád hallgatni. Ha valamit tényleg nem szeretnél, hogy csináljon, akkor azt a testbeszéded is tükrözze! (Egyébként nagyon ajánlom a könyvet. Nekem szórakoztató irodalomnak is bejött. :))

Ne számíts rá, hogy a gyerek mindig higgadtan fogadja a tiltást!

A határok, a tiszteletteljes kommunikáció ellenére sem fogja mindig higgadtan fogadni a gyerek a tiltást. Bár minél ismerősebb neki egy szabály, annál könnyebben veszi az akadályt, de azért jobb ha felkészíted magad az ellenkezésre, így téged sem ér majd meglepetésként és higgadtabban tudsz majd reagálni.

Büntetés és jutalmazás: Nem!

“Ha az emberek tényleg csak amiatt jó, mert félnek a büntetéstől és jutalomban reménykednek, akkor valóban nagyon szánalmasak vagyunk.”
-Albert Einstein

A büntetés és jutalmazás témakörről mára több pszichológiai kísérlet is bebizonyította, hogy nem hatásos hosszútávon. Végre egy olyan témakör, amiben a 20. és 21. század nagy gyereknevelői, pszichológusai, sőt nagy tudósok és gondolkodók közül a legtöbben egyetértenek.
Maria Montessori egyenesen azt mondta, hogy a büntetés és a jutalmazás a lélek leigázói.
A büntetéssel az a probléma, hogy a gyerek nem azért fog szót fogadni, mert megtanulta valamiről, hogy jó, hanem azért mert fél. Személyiségfejlődés szempontból sem túl szerencsés, másrészt az első adandó alkalommal, ahogy a büntetés nincs kilátásban, elképzelhető, hogy máris “rosszalkodni” fog. Bár sokkal hosszabb ideig tart és nagyon sok energiát tud felemészteni a szülőknél, de a jó elfogadtatása és megtanítása hosszú távon jövedelmezőbb.
A jutalmazással pedig az a baj, hogy azok a dolgok, amiket a gyerek saját jogán szívesen csinált volna, minden ellenszolgáltatás nélkül, elképzelhető, hogy a beharangozott jutalom hatására egy idő után terhessé válnak, de legalábbis már nem válnak olyan vonzóvá. Például a kötelező olvasmányokat sem sokan szerették olvasni, egészen addig, amíg felnőttek nem lettünk és már nem volt kötelező. (Itt ugye a jó jegy lett volna a jutalom.)

Ha a jóknak okvetlenül jutalom járna jóságukért, akkor a jóság nem erény volna, hanem üzlet, életbiztosítás s akkor nyilván minden gonosz is igyekezne jónak látszani. Befizetem a díjat, jót cselekszem s öregkorom biztosítva van, mert a jutalom nem maradhat el. Így viszont: ha nincs is jutalom, akkor is jó vagyok, – ez a hajlandóság a jóságot erénnyé minősíti.
– Füst Milán

Beszélj mindig tisztelettel a gyerekeddel!

Az általam nagyra becsült Pikler és a Montessori módszer alapja, hogy tisztelettel viselkedünk és beszélünk a gyerekkel, de már egyébként is régóta kering az a kérdés a fejemben, hogy az emberek, ha tisztelettel beszélnek a barátaikkal vagy más felnőtt emberrel, akkor miért engedik meg maguknak azt, hogy éppen azzal beszéljenek megengedhetetlen hangnemben, akit a legjobban szeretnek?
A tiszteletteljes beszéd számomra azt jelenti, hogy nem üvöltözök vele, nem aggatok rá rondábbnál rondább címkéket és még ha le is szidom, akkor sem a lehető legotrombább hangnemben. Ez semmi esetre sem azt jelenti, hogy ha nem viselkedik úgy, ahogy szerintem elvárható lenne, akkor nem szólok rá.

A cselekedetett szidd, ne a gyereket!

A gyerekek magabiztosságának megőrzéséhez/fejlesztéséhez elengedhetetlen, hogy ne cimkézzük őket. (pl.: “Rossz vagy!”, “Gonosz vagy!”, “Buta vagy!”) Mindig a cselekedetüket ítéljük el, ne a gyereket. pl.: “Most ez nem jól sikerült, legközelebb figyelj oda jobban!” vagy “Nem tetszett, ahogy most viselkedtél. Tudsz te ettől szebben is.” Ugyanez vonatkozik a dicséretre is. A túlzó és állandó dicsérgetés nemhogy növelné az önbizalmat, de hosszú távon azt eredményezi, hogy a gyerek teljesítménykényszeressé fog válni, hogy úgy érezze, hogy a szülei még mindig ugyanannyira büszkék lehetnek rá. Ha pedig már nem tud ennek megfelelni, akkor sérülhet a magabiztossága.

Ehelyett: “Te rajzolsz a világon a legügyesebben!”, monjuk inkább ezt: “Juj, de szépet rajzoltál! Nagyon tetszik nekem.”

Figyeljünk oda, hogy se a dicséretnél, se a szidásnál ne túlozzunk!

Határtalan szabadság a határok között

Tulajdonképpen kész csoda, hogy a modern oktatási módszerek még nem fojtották meg teljesen a kutatás szent kíváncsiságát. E kényes kis virágnak ugyanis az öntözés mellett leginkább szabadságra van szüksége. – Albert Einstein

Még a kisgyerekem születése után, a Pikler módszer tanulmányozásakor szembesültem azzal, hogy kellenek határok, de a határokon belül biztosítsuk a lehető legnagyobb szabadságot a gyereknek. Aztán a Montessori és pozitív pszichológiával kapcsolatos élményeim tovább mélyítették azt az érzést, hogy ezt valóban valahogy így kell csinálni.
A legjobb példa a Montessori osztályterem. Vannak szabályok (pl.: csendesen mozognak, visszarakják az eszközöket a helyükre, stb…) és ha ezeket betartják, akkor teljes szabadságot kapnak abban, hogy hogyan tanulnak. Mozoghatnak a teremben, ülhetnek a maguk által kiválasztott eszközzel akár a szőnyegen is. Senki nem határozza meg, hogy a felkínált eszközök közül melyikkel foglalkozzanak és a terem mely részén tegyék azt. Azt gondolná az ember, hogy ez káoszt eredményez, de ez mégsem így van. A gyerekek, mivel maguk választották, hogy aznap éppen mivel szeretnének foglalkozni, élvezettel és elmélyülten kísérleteznek az eszközzel, majd a “foglalkozás végén” nem egy frusztrált, ideges kisgyereket, hanem egy felszabadult, boldog és higgadt nebulót kapunk, aki ráadásul a tanulást is szereti.
Maria Montessori is próbálkozott még a pályája elején a jutalmazással, de aztán megfigyelte, hogy ha a gyerekek lehetőséget kapnak, hogy olyan eszközökkel foglalják el magukat, amivel szeretnek gyakorolni, ami igazán felkelti a figyelmüket, akkor nem érdekli őket a jutalom és mégis kiegyensúlyozottak és legközelebb megint örömmel mennek “játszani” az osztályterembe.

Hagyjuk meg a gyerekeknek a választás szabadságát, ahol csak tudjuk. (Itt nyilván nem arra gondolok, hogy ők válasszák ki, hogy csoki vagy leves legyen az ebéd. :)) Ha játékidő van, akkor választhassák ki, hogy mit szeretnének játszani. Ha már elég nagyok, akkor választhassák ki, hogy milyen ruhát szeretnének felvenni. A totyogósoknak legyen megszabva, hogy a ház melyik részét érhetik el, de azon a részen fedezhessenek fel mindent (biztonságban).

A szabadság megadja a gyereknek azt az érzést is, hogy az ő véleménye is fontos és nem fogja folyamatosan úgy érezni, hogy csak a felnőttek által irányított világban él. Önállóbbá, magabiztosabbá és higgadtabbá válik és a kiélezett szituációkban is könnyebb lesz vele szót érteni.

Ha ez a cikk tetszett, akkor lehet, hogy az alábbi is tetszene:

dackorszak

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.