Engedd, hogy gyerek lehessen!

engedd-hogy-gyerek-lehessen

Kimerült és teljesítménykényszertől beteg gyerekek. Álmatlanság az iskolától való félelem miatt? Hogyan alakult ez így? Mi történik ebben a világban?

Mire van idejük a gyerekeknek?

Ezelőtt pár évvel megjártam Angliát és dolgoztam egy nagyon gazdag családnál, mint babysitter.
Jó sok pénzük volt szuper iskolába és tengernyi különórára járatni a gyerekeket, akik emiatt szinte minden nap este 8 óra körül kerültek csak haza. (Bár a magyar rendszerhez képest pozitívum, hogy legalább leckét nem kellett már ilyenkor írniuk.) Otthon már csak arra volt idő, hogy egy késői vacsorát megegyenek, megfürödjenek és beájuljanak az ágyikóba.




Az anyuka mindig sajnálta a gyerekeit, h milyen fáradtak, de úgy gondolta, hogy “muszáj ezt csinálni, különben lemaradnak a többiektől”.

Ez a három kisgyerek, ahelyett, hogy nagyon magabiztos és nyugodt lett volna és kirívóan zseniális a különóráktól, inkább mindig enervált és rosszkedvű volt, plusz mind a három problémákkal küzdött. A legkisebbiknél (9 éves kisfiú) sűrűn előfordult, hogy éjszaka bepisilt és nagyon nehezen barátkozott új emberekkel. A kisebbik lány viselkedési problémákkal küszködött és otthon is sűrűn előfordultak nála nagyon heves hisztirohamok. A nagylány pedig bezárkózott a saját világába, nem nagyon voltak barátai és leginkább csak a könyveivel szeretett időt tölteni.

Hozzátenném, hogy az anyuka nagyon szereti őket és így, hogy velük éltem, harmónikusnak láttam az apuka és anyuka viszonyát. Ha volt kis idő, amit a gyerekekkel töltöttek, akkor türelmesen és szeretettel bántak velük.




De akkor mi bajuk lehetett ezeknek a gyerekeknek, akiknek a szülei tényleg próbáltak mindent megadni?

Ezeknek a “kis felnőtteknek” soha nem volt idejük gyereknek lenni. Őket nem lehetett látni szabadon játszani az óriási udvarukon, de még a kisebb budapesti garzonnyi közös játszószobájukban sem. Nem volt futkározás, üvöltözés, hancúrozás, birkózás, társasjáték vagy esetleg főzés az anyukájukkal együtt. Semmi játék.

Hétköznap nem is nagyon voltak otthon, hétvégén pedig kimerülten feküdtek a TV előtt és az anyukájuk sajnálkozott, hogy mennyire fáradtak.
Nincs gyermekkoruk. Teljesíteni kellett a szigorú magánsuliban és utána a spanyol különórán vagy a teniszedzésen…

Ők keményen dolgoztak, de nem úgy, ahogy egy gyereknek kellene, saját tempójukban játszva felfedezni a világot (és így nem veszíteni el az érdeklődést.) Ők úgy éltek, mint egy manapság egy “multikatona” és szemmel láthatóan nagyon rosszul érezték magukat. Pont, mint azok az emberek, akik nem szeretik a munkájukat, belefásultak, kiégtek és a depresszió határára sodródtak. Normális ez gyerekeknél? (de kérdezhetném azt is, hogy normális, hogy a felnőttek nagy része így él???)

Mi a helyzet Magyarországon?

Itt is egyre több helyről lehet hallani, hogy foglalkozásról foglalkozásra vándorolnak az ideges szülők a fáradt, játékra kiéhezett gyerekekkel. Ha szerencséjük van, akkor olyan edzést, órát sikerül választani, amit élvez is a gyerek. Ha esetleg nem, akkor is végig kell csinálni: “Meg kell tanulnia annak a gyereknek, hogy amit elkezdett azt be is kell fejezni.” Mennek szomorú arckifejezéssel a frusztrált gyerekek a különórára…




De ezen kívül van még egy probléma, ami miatt a magyar rendszer rosszabb, mint az angol…a jó kis poroszos iskolarendszer. Bár sok helyen nyitnak már az alternatív nézetek felé, sőt kifejezetten alternatív iskolák is vannak már, de a fő vonal még mindig a “biflázd be az anyagot, holnap kikérdezem és ha nem tudod visszamondani, akkor 1-es!”.
A gyerekek nem ritka, hogy naponta több dolgozatot is írnak, este nem tudnak aludni az idegességtől, félnek, különféle pszichoszomatikus jegyek mutatkoznak rajtuk, fáj a hasuk, fáj a fejük. Teljesítménykényszeresek lesznek vagy kisebbrendűségi komplexusuk alakul ki attól, ha ők nem tudnak olyan jól teljesíteni, mint a többiek. Vajon felnőttkorukra ebből mi fejlődik ki?

Sokan pici korukban nem tudnak még végigülni 45 percet. (Nekem még 18 évesen is problémát okozott.) Ezeket a gyerekeket sok helyen (nagyon sokszor helytelenül!!!) hiperaktívnak bélyegzik, esetleg a többi gyerek ki is csúfolja őket hiszen a tanártól is azt hallották, hogy ez a gyerek “nem normális”, pedig nekik csak természetes igényük van arra, amit minden gyereknek rengeteget kellene még csinálni nap, mint nap: mozogni!

A tanárok leterheltek a rettenetesen sok adminisztrációtól és a nagy osztálylétszámtól és sajnos akad köztük olyan is, aki finoman szólva sem jól képzett a gyermekpszichológia terén. (Persze van, aki igyekszik és nagyon jó. Én ismerek nagyon sok jó tanárt is!…Ne általánosítsunk!) A fáradtság és túl sok feladat miatt nem veszik észre, hogy vannak gyerekek, akiket kiközösítenek, akiket bántanak a többiek. Ebből később katasztrófa is lehet, hiszen a kiközösített, csúfolt gyerekek között sokkal magasabb az öngyilkossági kísérletek aránya.

A szülők pedig – egy jobb élet reményében – szeretnék, ha a gyerekük minél jobban teljesítene. Rossz esetben akár verést is kapnak a gyerekek a rossz jegyekért, kicsit jobb esetben pedig csak egy kis fejmosást. Nagyon fontos, hogy ha igyekezett a gyerek és nem amiatt kapott rossz jegyet, mert egyáltalán elő sem veszi a könyvet és lusta, akkor ne hibáztassuk, hanem mondjuk el neki, hogy láttuk, hogy erőfeszítéseket tett és ez a fontos, ne keseredjen el. A rossz jegy nem tragédia.

Amikor pedig túl sok leckét kap? Akkor beírhatjuk az üzenőfüzetbe – ahogy Vekerdy Tamás is tanácsolja – hogy családi okok miatt sajnos nem volt a gyereknek ideje megcsinálni a leckét…

Azt pedig több kutatás is bebizonyította már (és szerintem mindenki látja is az őt körülvevő emberek példáiból), hogy a gyerekek nem attól lesznek sikeresek és boldogok az életben, hogy az iskolában hogyan teljesítenek. Ha egy kiegyensúlyozott, megfelelő értékrenddel rendelkező, egészséges lelkű felnőttet sikerül nevelnünk a gyerekünkből, az sokkal többet ér, mint ha egy tönkretett, 2 lábon járó lexikont. Rengeteg innovátor, újító hagyta ott az iskolát, mert nem az a tudás kellett nekik, ahhoz, hogy sikeresek legyenek. Ráadásul manapság tendencia, hogy a multicégek manager-ei sorra hagyják ott a cégeiket, egy jobb jövő, egy saját vállalkozás reményében.
Próbáljuk meg megtalálni, hogy mi az, amiben a gyerek erős és szereti csinálni és koncentráljunk arra a területre!

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy vegyük félvállról az iskolát, de nem kell katasztrófát csinálni belőle, ha nem megy olyan jól, mint ahogyan elképzeltük, ezen kívül az iskolán kívül is kell, hogy ideje maradjon játszani, olyan dologgal foglalkoznia a gyereknek, amit szeret.
Ha pedig látjuk, hogy túlterhelik a gyereket, akkor beszéljünk mindenképpen a tanárral, esetleg fontoljuk meg az új iskola választását. (Láttam már olyan gyereket, akinél csupán a váltás a tanulási problémák 100%-os megoldását jelentette.)

Mi a konklúzió mindebből?

Hagyjunk nekik időt, hogy élvezhessék a gyerekkorukat, játsszanak, nevessenek, örüljenek, hiszen olyan hamar elmúlik ez a pár gondtalan év és akkor már csak sajnálkozva tekinthetünk vissza, hogy ez a szép időszak is küszködés volt.
Einstein szerint is a kutatás legmagasabb formája a játék, hagyjuk, hogy legyen idejük erre is. Engedjük, hogy azok legyenek, amik: GYEREKEK!

Engedd neki, hogy gyerek lehessen!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.