A szóbeli bántalmazás ugyanannyira ártalmas, mint a fizikai?

szóbeli bántalmazás

A fizikai bántalmazás, a verés, a szexuális erőszak hosszú távú lelki következményeivel manapság többé-kevésbé mindenki tisztában van. De vajon azt is tudják az emberek, hogy a szavakkal bántás, a szóbeli bántalmazás mekkora sebeket ejt a piciken?

A Harvard egyetem kutatói bebizonyították, hogy a tartós és súlyos verbális erőszak – a kiabálás, a káromkodás, a folytonos kritika, a szidás, a különféle negatív címkék gyerekre aggatása, a hibáztatás, a szidás, a fenyegetés – ugyanolyan negatív hatással van a gyermekek személyiségfejlődésére, mint a  fizikai erőszak. A gyerekek ugyanúgy félnek, ugyanúgy bizonytalan érzelmi háttérrel nőnek fel és végül ugyanolyan problémákat nevelnek ki magukban. Depresszió, magabiztosság hiánya, öngyilkosságra való hajlam, dühkitörések, agresszió…  Senki sem ezt szeretné belenevelni a gyerekébe. De ez a kutatás hangsúlyoznám, hogy a TARTÓS és SÚLYOS szóbeli erőszakról szól.




Azt gondolom, hogy aki kinyitotta ezt a cikket, már törődik annyira a gyermekével, hogy a fenti kategóriákba biztosan nem esik bele. De vajon csak a súlyos szóbeli bántalmazás árt?

Egyértelműen nem. Minden, ami elbizonytalanítja a gyereket a saját értékét illetően, vagy megingatja a bizalmát valamelyik (sajnos sokszor mindkét) szülőjében, az rossz hatással lesz.

Elvileg a szülők a gyerekeiket szeretik a világon a legjobban (és persze jó esetben egymást), mégis nagyon sűrűn előfordul, hogy a barátaikkal, munkatársaikkal is sokkal kulturáltabb hangnemet választanak, mint a gyerkőcökkel, hogy “meg ne bántsák” őket. Nem furcsa ez? A gyerekeinket megbánthatjuk?

Most nem arról beszélek, hogy ha csúnyán viselkedik, akkor ne szóljunk rá, hogy hagyjunk rá mindent. Az egy másik szélsőség, ettől is sérülhet a gyerek, csak éppen másképpen. Inkább arról van szó, hogy nem mindegy, hogy ilyenkor mit és hogyan mondunk.




Van pár dolog, amit mindenféleképpen jó megfogadni:

  1. Vannak nyilvánvaló dolgok, amikről mindenki tudja, mindenki érzi hogy rossz: ne üvöltözzünk, ne vágjunk a fejéhez trágár szavakat!
    Persze vannak rossz napok, amikor anyu fáradtan jön haza egy rosszabb nap után a munkából és véletlenül már kiabálva mondja, amit amúgy máskor normális hangon, utána pedig jön a lelkiismeret furdalás…
    Ha csak nagyon ritkán fordul ez elő és egyébként a picinek biztosítva van a biztonságos érzelmi háttér, akkor nagy probléma nem lesz, de próbáljuk minimalizálni ezeket az eseteket.
  2. Hogyan kritizáljunk jól? = Ne címkézzük a gyereket!
    Ez a dicséretnél is ugyanígy működik. A gyerek nem egyenlő a cselekedeteivel, ne is közvetítsük ezt felé.   A “kisfiam olyan ügyetlen vagy, mindig elejtesz mindent” féle általánosításokat próbáljuk kerülni. Mondjuk inkább a gyereknek, hogy: “Tomikám, ezt a poharat most elejtetted, mert nem figyeltél oda. Legközelebb figyelj kicsit jobban.”
    Mi sem lennénk nagyon motiváltak, ha a főnökünk az vágná a fejünkhöz egy elrontott dolog után, hogy mindig rosszul dolgozunk, nem?
  3. Ne gúnyoljuk ki!
    Ez arra is vonatkozik, amikor viccnek szánjuk a gúnyolódást!
    Én nagyon szeretem az apukámat és tudom, hogy ő is szeret engem, de ő a mestere volt annak, hogy hogyan lehet kifigurázni engem. Ez egy fokig persze vicces volt, de egy idő után annyira bántani kezdett a gúnyolódása, hogy már megválogattam, mit mondjak el neki. Volt egy eset (mostanra viccesnek tűnik, de akkor még annyira nem így éltem meg), hogy az általános iskola alsó tagozatában “szégyen szemre” szerelmet vallott nekem egy fiú az egész osztály előtt. Mármint én éltem meg úgy, hogy micsoda szégyen! (Nyilván mára nem így látom… :)) Nekem egyáltalán nem tetszett ez a fiú, ráadásul utána persze az udvaron is folyton ez volt a téma, én pedig majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Otthon elmeséltem anyukámnak az egészet, majd sírva fakadtam és arra kértem, hogy ne mesélje el apunak, mert ő biztos kinevet. Az anyukám (persze helytelenül) elmesélte az apunak, aki persze viccet csinált az egészből…én pedig gyerekként zokogtam, mert úgy éreztem, hogy nem érti senki, hogy ez az egész engem mennyire bánt…



  4. Biztosítsuk a szeretetünkről akkor is, ha megszidjuk vagy nem engedhetünk meg neki valamit! Ez nem azt jelenti, hogy szajkóznunk kell neki, hogy mennyire szeretjük, hanem hogy a viselkedésünkkel azt közvetítsük felé, hogy annak ellenére, hogy haragszunk, még mindig ugyanannyira szeretjük. Fő a természetesség! Lehetőleg ne szőjjünk a mondandónkba ehhez hasonló mondatokat: “amikor ilyen vagy, akkor egyáltalán nem szeretlek”. Ha tényleg ilyen könnyű elveszteni az anyai szeretetet, akkor egyik kisgyerek sem érezheti magát többé biztonságban…
  5. Ne fenyegessük!
    Állandó fenyegetéssel félelmet keltünk benne és elveszti a bizalmát felénk. Pedig éppen ránk kellene, hogy tudjon támaszkodni a világban.
    Ezen kívül, ha azért csinálja meg mindig a leckéjét, mert fél a veréstől, akkor soha nem fogja szeretni a tanulást. Ha azért segít csak neked, mert fél tőled, az a nevelés csődje.
    A félelemkeltés soha nem a jó út!
  6. Mutassunk jó példát!
    Ha mi csúnyán beszélünk vele, tinédzser korában és felnőttként jó eséllyel kapjuk vissza majd ugyanezt, illetve, ami még rosszabb, ő is hasonlóan neveli majd az ő is a kisgyerekét. A gyerekek a szülői mintát követve tanulnak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.